„A büntetés képes arra, hogy kontrollálja a nemkívánatos viselkedést. Arra viszont önmagában nem képes, hogy az elvárt viselkedési formákat megtanítsa, sőt, a helytelen viselkedés iránti vágyat sem csökkenti.” (Dr. Albert Bandura)
Érzékeny téma
A büntetés érzékeny téma. Érzékeny, mert mindenkit érint, és mindenkinek megvan a véleménye róla. Amikor egy-egy képzés alkalmával felteszem a kérdést a résztvevőknek, hogy mit gondolnak a büntetésről, a legmeghatározóbb válasz ez: „szükséges rossz.” A büntetéssel általában az a célunk, hogy a gyerekünk tanulja meg, hogy nem helyes, amit tett.
Bevalljuk vagy sem, a büntetés segít levezetni a tehetetlenségünk miatt érzett frusztrációnkat is. Végre tettünk valamit! Szinte hallom, ahogy felcsattan néhány hang: de hát elmondtam neki, szépen, értelmesen hatszor. És csakazértis megcsinálja! Hát mit tehetnék, ha nem ért a szép szóból?
Több mint 5 év alatt több mint 500 szülővel és majd 300 pedagógussal találkoztunk és beszélgettünk a témáról. Minden alkalommal érzem, hogy nem a szándék hiányzik a változtatásra, bár voltak nehéz csatáink és vesztes küldetések is. Az elmúlt évek tapasztalatának esszenciája mégis az, hogy szívesen tennék máshogyan, de nem tudják, hogyan. A legfőbb tapasztalatunk abból származik, ahogyan bennünket neveltek. És ez nem mindenki számára ismétlésre csábító vagy elégséges választ adó módszer.
A szülőnek mindig igaza van viszonyulás, és a feltétlen engedelmeskedés elvárása a másik figyelembevétele nélkül nehezen megvalósítható – károk okozása nélkül. Álltam már értetlenül, amikor egy szülő azt mondta, hogy a gyereke tudja, hogy szereti, annak ellenére, hogy fakanállal fenekeli el, ha „rossz volt”.
Elsősorban azért fordulunk a büntetéshez, hogy a gyerekünk tanulja meg… a gond csak az, hogy ebből nem tanulja meg.
Mi jár a megbüntetett gyerek fejében?
Nagyon szeretem idézni azt a kutatást, amelynek eredményei szerint a gyerekek a büntetésben leggyakrabban arra gondolnak a büntetés alatt, hogy ők maguk milyen rosszak – következmény: ha rossz vagyok, rosszul is viselkedem, amiért meg kell, hogy büntessenek. De ettől még rossz maradok, és újra rosszul viselkedem majd…
Nem jön el a változás, amit várunk. A másik leggyakoribb gondolat pedig az, hogyan fogják mindezt legközelebb okosabban elkövetni, hogy ne kapják el őket. Mindaz, amit szeretnénk elérni: hogy a következő alkalommal ne tegyen meg valamit, amiről mi úgy véljük, hogy nem helyes (vagy más szabályt szeg meg, vagy veszélyes) a büntetéssel nem valósítható meg. Ám gyakran mégis alkalmazzuk, mert nem tudjuk, mit tehetnénk helyette.
Mi a baj a büntetéssel?
∙ A gyerek rossznak érzi magát tőle és ellenségessé válhat a szülővel szemben.
∙ Csökkenő önbizalom, elnyomott érzelmek és elvárások.
∙ A szülő-gyerek kapcsolatban csökken a bizalom.
∙ A gyerek nem mond igazat, nem vállalja a véleményét.
∙ A szülő által belátott felületen és ideig hatásos visszatartó erő, ám e körön kívül ez megszűnik.
∙ Bár arról képet ad, mit ne kövessen el többé a gyerek, a lehetőségek felé nem segíti továbblépni.
∙ Nem ad módot a jóvátételre, az fel sem merül.
∙ Bűntudatot vagy ellenkező pólusként hamis kontroll-érzetet kelt a szülőben.
Ha nem büntetjük a gyerekeinket, azzal nem egyezünk bele minden cselekedetükbe, és nem hagyjuk őket magukra szabályok nélkül. Egyszerűen más rendszert helyezünk a viselkedéseink köré. Amelyben a cselekedeteinknek következménye van.
Az önfegyelem fegyvere
A büntetést mellőző nevelésben is vannak szabályok. Megkérdőjelezhetetlen szabályok is.
A lényeg azonban nem a megtorláson van, hanem ott, hogy bár minden cselekedetnek vannak következményei, mindig tehetünk valamit, amivel segíthetünk jóvátenni.
Ha a gyerek nem abban kap megerősítést, hogy ő maga rossz, hanem abban, hogy mindenki hibázik néha, és minden jóvátételért tett lépés értékelendő, másként látja önmagát is. Aki pedig elhiszi magáról, hogy képes jobbá válni, jobbá is válhat.
Ha megerősítjük abban, hogy képes az önfegyelemre, egyre gyakrabban fogja ő maga is használni ezt a képességét. Na, nem mintha a büntetés nélküli nevelés nem okozna fejtörést a szülőknek. (Köztük nekem.) Ám nem ébreszt bűntudatot vagy a téves teljes kontroll érzetét.
Aki gyerekként akár csak egyetlen alkalommal is volt büntetésben, pontosan tudja, hogy a büntetés megerősíti az igazságtalanság érzetét és növeli a haragot. Innen pedig nem egyszerű építő megoldást találni, ahol nem az a legfontosabb, hogy a szülőnek igaza legyen, hanem az, hogy a gyerek tudja, hogy ő maga is képes a szabályok betartására szankciók és fenyegetések nélkül. Mert tudja, hogy azok fontosak.
Igaz, hogy ha megkérdezzük a gyereket, hogy miért tette azt, amiért épp büntetni készülünk, ritkán kapunk elfogadható választ. De van-e helyes válasz egyáltalán? Meg lehet magyarázni egy hirtelen indulatból összetört vázát? Egy fél órás késést? Ha őszinték akarunk lenni, az „ott és akkor jó ötletnek tűnt” a válasz. Ha logikus magyarázatot szeretnénk, a feltáró beszélgetés könnyen eljuthat egy olyan pontra, ahonnan nincs tovább. Ahonnan végső megoldásként a büntetés felé hajlunk…
Ehelyett nézzük meg, milyen lehet a másik fél bőrében lenni! Mit érezhet az a gyerek, aki épp most tört össze valamit? Aki megütötte a társát a játszótéren? Aki a földön fekve sikít a hipermarketben? Mi vezethetett el idáig? Biztos, hogy csak ő tehet róla?
Skíta Erika, Turáni Szabolcs
Képmás.hu
A következő anyagot április 7-én küldöm!
Mi az Ön véleménye, tapasztalat, gondolata? Ön hogyan szokott „büntetni”? Van-e olyan módszere, ami bevált, amit másnak is javasolni tudna? Kérem, ossza meg velünk!
Ez a vége a legfontosabb, más embertarsaink (cselekedeteinek?) megítélésekor: bele tudunk-e helyezkedni a másik helyzetébe, hogy megérthessük motivációit?
Ez általában nem könnyű, és nem is mindig lehetséges, de a gyermekeinkkel kapcsolatban erre sokkal több a lehetőségünk és a felelősségünk, hiszen őket mi neveltük, neveljük.