Az ÖRVENDETES rózsafüzért első titka: Akit te Szent Szűz a Szentlélektől fogantál

Kísértés arra, hogy csak a magam hangját halljam

„Ahogy Mária mondja: legyen nekem a Te igéd szerint, teljesedjék be rajtam az isteni akarat. És ahogy mi: Uram, úgy szeretném… nem lehetne mégis? – És megszületik a megoldás: Csak a Szentlélek erejében!” (Garadnay Balázs)

Tele vagyunk vágyakkal, elképzelésekkel, és ez rendben is van, de ne felejtsük el, hogy a Szentlélekben átimádkozott döntés, jó döntés.

Mária nyitott volt az Isten akaratára. Nem ragaszkodott saját elképzeléseihez, vágyaihoz, nem maga körül forgott. Hányszor előfordul velünk, hogy csak a magunk bajára, sikerére, örömére tudunk koncentrálni, és nem figyelünk másokra. Könnyen énközpontúvá válhatunk. Ennek felismeréséről, leküzdéséről olvashatsz a következő cikkekben:

Énközpontúság

Így működik az énközpontú ember

Valószínűleg mindannyiunknak vannak olyan ismerősei, akikkel időnként kicsit fárasztó élmény a beszélgetés. Bármi is a téma, mintha mindig próbálnának rálicitálni az elhangzottakra valamivel, ami velük esett meg; így a mi szerepünk egy idő után a bólogatásra, és néhány jól időzített „hűhá”-ra redukálódik a társalgásban. Az énközpontúság komoly terhet jelenthet a kapcsolatoknak, ám a háttérben gyakran többről van szó, mint a középpontba kerülés vágyáról. Gyakran éppen ez nehezíti meg a velük való kommunikációt: bármit is mondunk, mintha meg sem hallanák, és alig várják, hogy ismét magukhoz ragadják a szót.

De miért csinálja ezt valaki?
Bár azt gondolhatnánk, az énközpontúság hátterében egyszerűen önzés (vagy nárcizmus) áll, a helyzet ennél sokszor bonyolultabb. Az énközpontúságra időről időre mindannyian hajlamosak lehetünk. Adódhatnak az életünkben olyan időszakok, amikor nagy horderejű dolgok történnek velünk; olyanok, amik a teljes figyelmünket követelik, és ezáltal kicsit beszűkültté is tesznek. Például ha nagy döntés előtt állunk, vagy munkahelyet váltunk, nyugdíjba vonulunk, gyermekünk, unokánk születik, teljesen természetes, hogy a gondolataink és a beszélgetéseink nagy részét is ezek az események töltik ki. A külső szemlélő (vagyis inkább hallgató) számára pedig végül talán kicsit terhes is lehet, hogy nem tudunk eltávolodni a sokadszor is újra megrágott problémától, eseménytől.

Énközpontúságra sok olyan tényező is hajlamossá tehet, ami egészen korai tapasztalatokhoz vezethető vissza. Ilyen lehet például, ha gyermekkorunkban érzelmi elhanyagolást éltünk meg, vagy sérült az önbecsülésünk – ekkor felnőttként fokozott igényünk lehet a figyelemre.

Az énközpontúság felismerése
Íme, 3 olyan jellemző, amiről könnyen felismerhető az énközpontú viselkedés.

1. Gyakran rálicitál arra, amit mondasz
Ha elmeséled, hogy barkácsolgatsz, rögtön elmondja az egész házuk felújítására vonatkozó terveit. Ha beszámolsz neki egy apró sikeredről, akkor ő mond egy nagyobbat.
A „licit” pozitív és negatív irányban egyaránt működik.

2. Nem veszi észre, hogy unod magad, vagy szeretnél másról beszélni
Beszélni és beszélgetni arról, ami történt velünk, különösen, ha valamilyen negatív életeseményről van szó, a feldolgozás és a továbblépés egyik fontos eszköze. Ennek azonban az is része, hogy figyelünk a környezetünk, beszélgetőpartnerünk jelzéseire, amelyek elárulják, hogy kicsit „túltelítődött” egy-egy témával. Az énközpontúság esetében ez gyakran hiányzik.
Az énközpontú emberek azt hiszik, ami számukra érdekes, az mások számára is az.

3. Nem hív fel, ha éppen nincs mondanivalója
Ha épp nincs szükségük tőled semmire, például érzelmi támogatásra, akkor előfordulhat, hogy teljesen eltűnnek. Lehet, hogy nagyon érdeklődnek irántad, ha úgy érzik, segíthetsz nekik a céljaik elérésében (például a karrierjükben), de ha ez mégsem jön össze, eltávolodnak, vagy valaki más felé fordul a figyelmük.

Hogyan tovább?
Akár önmagunkon, akár valaki máson véljük felfedezni az énközpontúság jeleit, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyiunkban ott van a lehetőség a fejlődésre. Ha hajlamosak vagyunk az énközpontúságra, érdemes tudatosan és részletesen megtervezni, hogyan változtatunk a viselkedésünkön, és rendszeresen gyakorolni, hogy jobban figyeljünk másokra.

Milyen lépések segíthetnek?
Határok tartása:
A saját jóllétünk védelme érdekében fontos világos határokat kijelölni. Ez lehet például az együtt töltött idő korlátozása, vagy a találkozók ritkítása is.
Az empátia gyakorlása:
Bár az énközpontúság különösen frusztráló lehet egy kapcsolatban, segíthet, ha megpróbálunk megértéssel fordulni a másik felé, aki lehet, hogy saját bizonytalanságával, szorongásával küzd.
Legyél direkt, ha szükség van rá:
Ha olyasmit tapasztalsz egy énközpontú személytől, ami negatívan befolyásolja a kapcsolatotok egyensúlyát vagy a te jóllétedet (mint például a dicsekvés vagy a gúnyolódás), jelezd vissza egyértelműen és lehetőleg azonnal, hogy ez nincs rendben. Használj én-üzeneteket, és maradj nyugodt, de határozott!

Az énközpontúság hátterében számos ok állhat, amelyeknek a megértése segíthet abban is, hogy jobban kezeljük azokat a kapcsolatainkat, ahol ez előfordul. A határaink megóvásával és a nyílt kommunikációval sokat tehetünk azért, hogy kevésbé legyenek megterhelőek ezek a sokszor bosszantó helyzetek.

Herendi Kata, pszichológus
Forrás: Pszichoforyou

Fontos!
Az imaéltedben se a magad gondolatai körül forogj, ne a saját kéréseidet mantrázd, hanem legyél nyitott Isten hangjára!

Másokért élni

Énközpontúság vs. másokért élés. Hogyan lehet összhangba hozni e kettőt?

Manapság a médiából (is) folyamatosan azt halljuk „Ez jár neked, megérdemled!” „Építs karriert!” „Legyél sikeres!” Ha ezeket eléred, akkor leszel boldog. Sajnos kultúránk arra bíztat, hogy valósítsuk meg önmagunkat. Szerezzünk egzisztenciális biztonságot, anyagi javakat magunknak. Amire nem bíztat: másokhoz alkalmazkodni, figyelembe venni a fontos személyek, családtagok, barátok szükségleteit, igényeit. Illeszkedj a számodra fontos értékeket képviselő személyekhez. Nap, mint nap tudatos jelenléttel értékalapú döntések mentén vezesd az életedet.

Az elmúlt évek világjárványa miatti korlátozások idején az egyik legfontosabb kapaszkodót a társas támasz jelentette. Való igaz, hogy a korlátozottságot azok vészelték át könnyebben, akik tudtak élni a társas támogatás lehetőségével. Akik szántak időt a számukra fontos személyekre. Egy olyan kultúrában, melyben minden arra bíztat, hogy magamra figyeljek, a magam értékeit, érdekeit tartsam szem előtt, ott nagyon nehéz a kapcsolatokat ápolni, megtartani, gyarapítani, erősíteni. Ez az izgalmas kettősség az életünk velejárója. A covid mutatott arra rá, mennyire fontos törődnünk a kapcsolatainkkal. Mi jellemző általánosságban a kapcsolatokra? A kölcsönösség. Akkor várhatok törődést, odafigyelést, elismerést másoktól, ha ezeket én magam is megadom a másiknak.

Milyen előnyei lehetnek az én-központúságnak? Illetve milyen problémák adódhatnak belőle?
A dolgok nem csak jók, vagy rosszak. Mindennek van hozadéka és „költsége”. Így az én-központúságnak is van előnye, hátránya. Bizonyos dolgokban segít, más dolgokban viszont akadályoz, korlátoz.

Előnye a következő:
A XX. század diktatúráiban a saját érdeklődésünket, igényeinket háttérbe kellett szorítani, sőt, el kellett titkolni. Ehhez képest nagy előrelépés, hogy most foglalkozhatunk azzal, ami bennünket érdekel, utána járhatunk érdeklődésünk bármilyen irányának, megteremthetjük saját önazonosságunkat, kialakíthatjuk szabadon a saját világképünket és nézetrendszerünket. Mindannyian söpörhetünk a saját portánk előtt. Véleményünket szabadon elmondhatjuk. Ezt még a világháló is segíti: cenzúra, korlátok nélkül leírhatjuk gondolatainkat.

Ebből származik az egész jelenségnek a költsége is:
Melyek ezek?! Átgondolatlanul, mindenki kiöntheti magából a gondolatait. Ellenőrizetlenül áramolnak felénk az információk, a legvadabb vélemények is. A technikának „köszönhetően” sodorhatókká válunk. Mindeközben pedig az önazonosságunkat keressük. Az ön-központúság óriási lehetőség, de egyben nagy felelősség is. Miért is? Ha senki sem mondja meg nekem, milyen irányelveket kövessek, akkor rajtam a felelősség, hogy én mindennek alaposan utána járjak, átgondoljam, összevessem, mérlegeljem, hogy tényleg belefér az önazonosságomban. Mivel leszek hiteles, mi az, amit leginkább elengedni érdemes.

Fiatal felnőtt klienseim rendszeresen beszámolnak arról, hogy nehéz manapság párt találni, elkötelezett párkapcsolatba belelépni. Nehezített a családban élés is, ami az én-központúságból adódik. Egy párkapcsolat, egy család, egy szoros munkahelyi kollektivitás, mind olyan közösségek, ahol a másikhoz való alkalmazkodás, egymásra figyelés, a másik szükségleteinek figyelembevétele fontosabb, mint az „én”-„én”-„én”. Ezekben a helyzetekben az énközpontúságunk nem segít, sőt, akadályoz, mert távol tart a másoktól. Úgy tűnik, az önmegvalósítás ára az, hogy nehezebb másokhoz kapcsolódnunk. Márpedig alapvető lélektani szükségleteinkben a másokhoz való tartozás, a társas kapcsolatok legalább annyira értékesek, fontosak, mint az önazonosság, az önmegvalósítás. Így tulajdonképpen széllel szemben kényszerülünk, ez egyfajta libikózás. Életünk azonosan fontos értékei között megpróbáljunk egyensúlyt teremteni. Ráadásul mindezt úgy kell tennünk, hogy a kultúránk csak az egyik irányba terelne bennünket. Szükséges állandóan figyelmeztetni magunkat arra, hogy a kapcsolatok irányába is szükséges mennünk.
Az egyensúly megtalálása a legfőbb motivációs erő ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet éljünk, melyre mindannyian vágyunk.

Mit érdemes változtatnunk a szemléletmódunkban ahhoz, hogy az egyensúly megteremtődjön, a harmonikus élet kialakulhasson bennünk? Mikor számíthatunk az én-központúságunkra, mikor érdemes alkalmazkodni, a másik emberre figyelni, magamat háttérbe szorítani, áldozatot vállalni?
Azt gondolom, ez nehéz feladat, hiszen ehhez az alaphozzáállásunkat szükséges áthangolnunk. A mostani generáció számára pedig már teljesen természetes az az elv, hogy magával törődjön, magára számíthat, magáért álljon ki, szól, ha nem tetszik valami. Mindez nagyon belénk rögzült, pláne a fiatalokba. Ezért radikális szemléletváltásra van szükség. Képletesen: ki kell cserélnünk a szemüvegünket! Azt a belső szemüvegünket, amellyel saját magunkra és számunkra fontos személyekre tekintünk. Sokat segít, ha időnként felteszem magamnak a kérdést: „A kapcsolataim fontosabbak, vagy az, hogy mindig nekem legyen igazam, az én akaratom érvényesüljön, az enyém legyen az utolsó szó?”

Ha időnként ezekre a kérdésekre tudunk úgy válaszolni, hogy inkább a kapcsolatom fontosabb, mint például a szisztémám, miszerint ki kell pakolni az elmosogatott tányérokat. Vagy a zoknik hajtogatási módszere, vagy kirándulni szerettem volna, de egy családtagom beteg lett. Akkor is elmegyek kirándulni őt otthon hagyva, nem baj, ha rosszul lesz közben, vagy gyógyuljon meg, mire haza érek. Ha a kérdésre a válaszom igen, és át tudom élni hitelesen, hogy a fontos személyekkel a kapcsolatom időnként fontosabb, mint „én-én-én-én”, akkor már egy nagyon fontos lépést tettem a szemléletváltás felé.

Másik segítő gondolat
A kölcsönösség legitimálja a kapcsolatokat. Ez azt jelenti, ha én alkalmazkodást várok a másiktól, fogadja el bizonyos tulajdonságaimat, működési módomat, heppjeimet, ezeket ne kérdőjelezze meg, akkor ugyanezt vajon én is megadom-e neki? Képes vagyok-e megajándékozni a páromat, a családtagomat azzal az elfogadással, amit én tőlük várok? Jogosan várom, hiszen egy fontos kapcsolatba a kölcsönösség elvével lépünk bele. Amit várok, azt adom-e?

Üzenet:
Olyan kultúrában élünk, olyan életmódot alakítottunk ki, ahol a kapcsolatainkra való odafigyelés sokkal kisebb hangsúlyt kap, inkább az „én” van előtérben. Így, erre tudatosan szükséges odafigyelni, gyakran emlékeztetni magunkat, hogy ápoljuk a kapcsolatainkat. A telefonunkat naponta töltjük. Vajon a fontos kapcsolatainkkal megtesszük ezt? Az autónkat havonta megtankoljuk, évente szervizlejük. A párunkkal, a fontos barátainkkal, családtagokkal megtesszük-e, hogy havonta érzelmileg megtankoljuk? Ha valamit nem használunk, nem ápolunk, az elsorvad. Ilyenek az izmaink is, az agyunk is. Érdemes a kapcsolatainkat is használni, ápolni, törődni velük, gazdagítani, akkor fog támogatólag jelen lenni az életünkben. Amikor bekapcsol a lebeszélőkém – nem hívom fel, vagy nem megyek el a találkozóra, mert esik az eső -, akkor emlékeztessem magam, hogy az elvesztegetett idő, amit elveszek egy kapcsolattól, űrként fog jelentkezni az életemben. Ha nem figyelek, nem áldozok a kapcsolatra, akkor az idővel ellaposodik, felváltja a közöny a rokonszenvet. A közöny pedig a szeretet ellenoldala. Az egyik legrosszabb prognózis a kapcsolatok történetében.

Kozma-Vízkeleti Dániel
kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus

Fontos:
Ha csak magam körül forgok, az a társas kapcsolataimra is kihatással van. Elveszíthetek barátokat, tönkre mehetnek érzelmileg családi kapcsolatok, stb. Ápold a kapcsolataidat, és együtt teljesebbek lehettek Isten szeretetében.

IMASZÁNDÉK: 

Uram, ma több száz testvéremmel együtt imádkozok azért, hogy meghalljam a Te szavadat, sugallatodat az imádságban, a csöndben, a találkozásaimban, az eseményekben, a bajban, amelyek velem történnek és legyek befogadó, elfogadó. Képes legyek IGENT mondani bármire, ami Tőled jön!

Miatyánk …

Üdvözlégy Mária … (10x)

Dicsőség az Atyának …

Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket! Ments meg minket a pokol tüzétől és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra. Amen.

***

Nyugodtan megoszthatod gondolatodat, imaélményedet, vagy ami megérintett itt a hozzászólásnál!

0 hozzászólás

Hagyjon egy választ!

Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?
Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© Laudetur Kiadó - Codex Consulting Kft. - Enfold WordPress Theme by Kriesi
  • Link to Facebook
  • Belső utam
  • Kiadványaink
  • Blog
  • Adatkezelési Tájékoztató
  • ÁSZF
Visszagörgetés a tetejére Visszagörgetés a tetejére Visszagörgetés a tetejére