Nem elszenvedni kell a keresztet, hanem átölelni

Mit is jelent egy hívő ember számára a kereszt? Kereszt alatt a testi, lelki szenvedést értjük.
Jézus életében megkerülhetetlen volt a kereszt, a kereszthalála, viszont életének csúcsa a feltámadás.
A mi életünkben is ott vannak a nagypéntekek. Jézus életéből viszont tudjuk, hogy a keresztek után jön a vigasztalódás, a feltámadás. A mi kereszthordozásunkban az a vigasztalás, hogy hasonlóvá válunk Krisztushoz, Vele együtt vagyunk a kereszten, és ha átöleljük azt, akkor már a kereszt visz minket tovább az úton.
A szenvedésben, a fájdalomban Krisztussal találkozok és ez a találkozás elvezet a feltámadáshoz.
A kereszt a látásmódunkat alakítja. Megtanuljuk a világot úgy nézni, ahogy Krisztus látta a keresztről, mert onnan minden másképp látszik.

Krisztus boldog volt a kereszten. Ez egy belső, Isten-Gyermek közötti, lelki boldogságnak kell elképzelnünk, mert akkor az Atya akaratában volt. Ha Jézus nem szabadon, örömmel, szeretetből vállalta volna a kereszthalált, akkor minden bizonnyal leszállt volna róla. Szabadon ölelte át a keresztet. Ezt tanulhatjuk el Tőle, hogy én is így hordozzam a keresztemet!

Kincskeresés a fájdalmaimban
Ne elszenvedjem, hanem próbáljak értéket találni a keresztemben. Isten nem akadályozta meg a keservet, a fájdalmat, a gyászt az életemben, tud róla. Ez azt jelenti, hogy valamilyen kincset rejtett el benne a számomra. Az én feladatom a kincskeresés, hogy megleljem a szenvedésemben az Isten által elrejtett értéket. Ha megtalálom azt, akkor adjak érte hálát.
Nem elszenvedni kell a keresztet, hanem átölelni, barátként köszönteni. Amíg problémát, legyőzendő dolgot látok benne, addig mumus a számomra, amely elveszi az örömömet, a szabadságomat. Lássam meg a keresztben a barátot, aki elvisz engem Jézushoz.
A jezsuita Nemes Ödön atya mesélte egyszer. 50 évesen rákos lett. Akkor leültette magával szembe a rákot, és azt mondtam neki, hogy „Isten hozott! Köszönöm, hogy eljöttél és közelebb viszel Jézushoz!”

Mindig van kincs a szenvedésben. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy látszólag kilátástalan a helyzetünk, értelmetlennek tűnik a szenvedés. Feltesszük a kérdést, miért velünk történik mindez? El kell felejtenünk azt a szót, hogy „miért!”
Nincs válasz arra, miért nem akadályozta meg a keresztet Isten az életemben. A „miértek” helyett mindig azt a kérdést kell feltenni „hogyan”.
Isten tud a keresztemről, amelynek van valami oka az én életemben. Ahogy a jó szülő nem akar fájdalmat a gyermekének, úgy Isten sem akarja, de van, amikor nem akadályozza meg annak bekövetkezését.
Azt kérdezzük inkább: Uram, hogyan akarsz a fájdalmamban tanítani, megajándékozni?
A szenvedés misztérium, titok marad a számunkra. Sohasem fogjuk teljesen megérteni a végtelen Istent, és hogy mennyire ott van a szenvedéseinkben, mennyire együtt érez velünk.
Meg kell találnunk az evangéliumi hozzáállást a szenvedéseinkhez.

A ráhagyatkozás gyakorlása
Az életünk tele van veszteségekkel. Már kiskorban megjelenik a veszteség: elveszítünk egy játékot, meghal a nagyszülőnk.
El kell tudnunk engedni a dolgainkat.
Egyszer egy idős nővér mesélte nekem a következőket:
Amikor fiatal apáca voltam, mindent felkínáltam a Jóistennek. Ahogy öregszem, látom, hogy komolyan vette a felajánlásomat. Elvette a hallásomat, nehezen hallok, elvette a látásomat, alig látok. Lassan megtanulok mindent visszaadni Neki.

Ne a veszteségeimre, a hiányaimra, a ragaszkodásaimra koncentráljak, mert akkor depresszióssá válok, hanem adjak hálát mindazért, amit eddig kaptam az életemben.

Mivel már kiskortól érnek veszteségek, így idővel megtanuljuk ezek elengedését.
Tudatosítsam magamban azt is, hogy bármit visszakérhet tőlem ezekből az Isten. Szabadon, szeretetből adjam akkor vissza, amikor erre sor kerül.

Gáspár István plébános