Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutatót, a pécsi Megyervárosi, Általános Iskola és Gimnázium vezetőjét kértük fel arra, hogy tudásának, tapasztalatainak megosztásával segítsen minket abban, hogy jó döntéseket tudjunk hozni. Ezt a beszélgetést osztjuk meg olvasóinkkal. 

Mi segít abban, hogy jó döntéseket hozzunk?
A válaszhoz egy kicsit messzebbről kell indulnunk. A döntés egy képesség, egy összetett készség, amit lehet nevelni. Először is fontos annak a tudatosítása, hogy sok olyan apró kis készség csoportocskákból áll, amit már egészen kis kortól kezdve lehet gyakorolni. Talán azt gondoljuk, hogy mindezek gyakorlásával nem is a döntésképességet fejlesztjük.

Ha például feltennénk azt a kérdést, mi segít abban, hogy jó magasugrók legyünk, akkor sokféle olyan technikát megfogalmazhatnánk, ami ehhez szükséges pl: milyen ollómozgást kell végezni, vagy hogyan kell ide dőlni, oda dőlni… (De) ha az ember föl sem tud állni, vagy netalántán nem tud menni esetleg nem tud jól gyorsulni, futni, egyensúlyozni, akkor nem lesz jó magasugró. Sok olyan apró dolog van, ami ahhoz kell, hogy jó magasugrók legyünk, még ha nem is gondolunk rá.

Amikor a döntésképességről beszélünk, akkor azt tapasztalom felnőtteknél, (nevelőknél is),  hogy arra koncentrálunk, milyen módszerrel, milyen technikával döntsünk. Arra figyelünk, hogy mit és hogyan súlyozzunk vagy szórjunk ki. Mindez teljesen jó, de ez már az ollózás technikája.

Abban az esetben, hogyha ez nincs „szellemi vagy lelki izmocskákkal” megerősítve (az előző példához visszatérve nem tudunk egyensúlyozni, nem tudunk futni vagy járni,) akkor abból sosem lesz jó döntésképesség. E helyett lesz egy-két jó technika, amit megpróbáltunk. Ennek segítségével elhatározásokat tettünk, de utána úgy érezzük, hogy hiába döntöttünk, abban nem tudtunk kitartani, egyszerűen nem voltunk képesek végrehajtani. Valamiért mégsem sikerült, pedig „olyan jól csináltuk ezt a döntési technikát”.

Ha ilyen messziről kezdjük, akkor azt mondom, a döntésképességhez először is kell egy nagyon finom észlelés. Egy olyan észlelés, amely észreveszi, hogy egyáltalán mikor kell döntenünk. Melyik a mi feladatunk és melyik nem? Mennyiben tartozik valami ránk?

Egy észlelési szűrő beépítése szükséges. Úgy látom, egyszerűen eltompult ez az észlelési szűrőnk. Például amikor x és y eseten jól „felturbózzuk magunkat”, hogy „mégis mit képzel, hogy meri ezt VELEM megtenni…”, Holott egyáltalán nincs is közünk hozzá.

Szokratésznek van egy igen jó tanítása ehhez:
 Valamelyik tanítványa azzal jön haza, hogy: 
– Hú, mester mit hallottam én a piacon Diogenészről…  
– Várjál csak, mondja Szokratész, lássuk, átmész-e a hármas szűrőn.
– Mi az, hogy hármas szűrő? 
– Hát az első az igazság. Biztos vagy-e abban, hogy amit hallottál az igaz-e? 
– Hát nem, azt nem tudom. Csak most hallottam a piacon…
– Jó, tehát nem tudjuk igaz-e… Van a második szűrő, a minőség… 
Ez valami jó dolog, amiről éppen beszélni akarsz? 
– Hát nem… Épp ellenkezőleg. 
– Tehát akkor valami rosszat akarsz mondani Diogenészről, amiről azt sem tudod, hogy igaz-e vagy nem?
– … Akkor már kicsit röstelli is magát a tanítvány, s Szokratész így folytatja:
– Még van egy hasznossági szűrő. Lássuk, hogy valamit segíthetünk-e azzal, ha erről most beszélünk? Hasznos lesz-e bárkinek is?
– Hát nem hinném…
– Nahát, ha így áll a dolog: nem is biztos, hogy igaz a hír, nem is jó és senkinek nem használ, akkor miért kellene akárkinek is elmondani?

Ha belegondolunk abba, hány és hány dologgal foglalkozunk, amire nincs rálátásunk, nem segítünk vele senkinek, kezdve a pletykáktól, az ilyen-olyan bulvárhírekig stb… Azt gondolom, érdemes lenne nekünk is egy ilyen 3-as ingerszűrőt beépítenünk.

Visszatérve az észlelési szűrőre: egyszerűen észlelni kellene azt, észrevenni, hol van nekünk szerepünk? Kell-e bármit is tennünk? Ha igen, következik az elhatározás, amiből megszületik valami, amit szeretnék megtenni. S gyakran itt szokott újra elbukni az egész folyamat. Jó nagyot határozunk, aztán majd holnap… Mert most nem úgy jött ki. S akkor SMS-ben lemondjuk. …Válogatott megoldásokat, indokokat tudunk felhozni arra, ez miért siklott itt ki…

ÖNBIZALOM

Sok más olyan apró kis készség, eszköz is van, amit már gyerekkortól kezdve kellene fejleszteni. Ilyen például a bizalom légköre és nagy szükség van az önbizalomra is!

Olyan ember, aki nem bízik magában, hogy véghez tud vinni valamit, ha hiányzik a helyes önértékelése, nem fog tudni dönteni.
Ezt nagyon sokszor látjuk gyerekeknél felnőtteknél egyaránt. Az önbizalom hiányos ember már az elején leáll: „áá, én ezt nem tudom, ezt aztán tényleg nem tudom megcsinálni…”

Hogyan lehet az önbizalmat apránként erősíteni? 
Erre sokféle módszer van.
A bizalom légkörét sajnos sokszor nem kapjuk meg. Már lehet, hogy az iskolában kiirtják. A versenyszellem biztosan nincs hasznára.

Az a fajta értékelési rendszer amelyik percenként értékel és kontrollál, szintén biztos, hogy nem segíti, mert az önbizalom erősítéséhez szükség van a tévedés lehetőségére. Az mer csak dönteni, aki mer tévedni is. Aki meri azt mondani: jó, ez itt most nem sikerült, de még egyszer megpróbálom, meg még egyszer, meg még egyszer…

Azt az embert, akit például az összes téves próbálkozásában kicsi kora óta rendre rögtön „lebuktattak” az iskolában (ilyen teljesítés – tükör a dolgozatok %-os értékelése is: 33%, 23%, 90%, 70% ), aki gyakran közepes vagy alacsony értékelést kapott, biztosan nem mer majd dönteni.

Miközben személyiségének nem iskolai tantárgyhoz kötött képességei kiemelkedők lehetnek, csakhogy nem azt mérték. Azt mondanám ezért, inkább óvatosan bánjunk az ilyen értékelésdömpinggel, hogy lehessen sikerélménye és kilátása arra, hogy a részterületek gyengébb teljesítménye ellenére is értékessé válhasson.

ÖNÁLLÓSÁG, FELELŐSSÉG VÁLLALÁS

Másik ilyen pillér az önállóság.
A gyerekekre úgy kell rábízni kis dolgokat, feladatokat, hogy az következményekkel jár. Tettéért viselje a következményeket is. E nélkül pl. nem alakul ki a lelkiismeret sem.

Nagyon fontos a vágyteljesítés késleltetése is. Az, hogy tudok várni. Egy jó dologról lemondani egy még jobbért. Döntök, és ki tudom várni, hogy annak mi lesz a folytatása. A döntésképesség tehát ilyen apró kis mozaikokból áll össze.

ÖNÉRTÉKELÉS

Az önértékelésről is érdemes kicsit hosszasabban elgondolkodni.
Az önértékelés az értékelésből épül föl, azokból az értékelésekből, tükrökből, amelyeket mi tartunk a gyerekek, illetve egymás elé. Abból, ahogyan egy fontos személy engem lát.

Tehát, ha én elég jó tudok lenni az édesanyám, a tanáraim, a társam, a főnököm szemében, akkor pozitív tükröket kapunk és jó lesz az önértékelésünk. Nagyon-nagyon fontos, hogy milyen tükröket tartunk másoknak és milyeneket kapunk másoktól.

Sajnos, elég kevés érzelmi intelligencia tükröt kapunk életünk folyamán.
Inkább teljesítmény tükrökkel látnak el – azzal azonban szinte számolatlanul -, ami általában nem az érzelem, hanem az értelem intelligenciáját jelzi vissza. Például, hogy tudsz számolni, mit írtál, mit teljesítettél, hányast kaptál ebből, abból, amabból, hány adatot tudtál visszamondani, hány évszámot jegyeztél meg…

Milyen lenne az érzelmi intelligencia tükre?
Például ilyesmi: Mennyire voltál figyelmes? Saját magadhoz képest milyen erőfeszítéseket tettél bele? Jó kedvűen tudtál-e dolgozni? Milyen légkört teremtettél? Volt-e humorod egy adott szituációhoz? Hogy tudtál a másikra figyelni munka közben? Hogy tudtad elfogadni a kritikát? Nem csupán az, hogy egy tantárgyból hogyan teljesítettél a standard-hez viszonyítva, hanem hogy akartál-e? Kitartottál-e?

Egy iskolában a diákok értékelésébe különféle érzelmi intelligencia tükröket is beépítettünk. Többek közt ilyeneket:
– Érzelmeit megfelelő módon fejezi ki (lehet, hogy valaki kiemelkedő valamiben, de olyan hisztis, hogy párját nem találod és lehet, hogy ennek a gyereknek vissza kellene jelezni, hogy itt vigyázz, itt bajod lesz, itt valamit alakítanod kell ezzel).
– Magatartása a gyerekekkel, magatartása a felnőttekkel kapcsolatban. Ez ugyanis nagyon eltérő lehet. Lehet, hogy felnőttekkel kedves, szófogadó, a gyerekekkel pedig gyakran undok, piszkálódó. Ha megkapom szülőként ezt a tükröt, (és most egy kicsit megint erős leszek) ez a „fölfelé nyal, lefelé tapos” típusú személyiség jellemzője. És kitől fogja kapni a tükröt? A „fölfelé nyaltól” aki jó eséllyel azt fogja mondani: „jól van fiam, ez nagyon jó, nagyon klassz vagy” tehát mindezt megerősíti, és az önértékelés ennek mentén alakul ki.

A teljesítmény tükrök mellett ilyen érzelmi intelligencia tükröket is rendszeresen kellene kapnunk, hogy az önértékelésünk megfelelően alakuljon ki. Így tudok majd erőteljesebb személyiségként a döntéseim mögé állni. Apró dolgok ezek, de igen nagy jelentőségük van a döntésképesség kifejlődésében.

KÉPZELŐERŐ

A képzelőerő is kiemelkedően fontos terület. Erre tud támaszkodni ugyanis az akaratunk. Azt tudom akarni, amit el tudok képzelni. Az akarat pedig a döntésképességhez elengedhetetlen.
Rendkívül lényeges, hogy a gyerekek képzelőerejét engedjük-e kifejlődni.

Mi mindent jelent ez?

Fantáziálás, mesélés, játék, beszélgetés, drámajáték, szituációs- és szerepjátékok, bábozás, serdülő korban a merengés… Sajnos, szülőként vagy tanárként általában ezeket állítjuk le legelőször.

Persze nem ártó szándékkal, hanem csupán időhiányra hivatkozva. Mert gyorsabban megy minden, ha nem képzelődünk.

A fantáziajátékot sajnos már gyakorta az óvodában kiszorítják a feladatlapok, s iskolában még inkább háttérbe szorulnak ezek a lehetőségek.

Mindemellett a kreativitást fontosnak tartjuk az iskolában is, ami azonban nem azzal fejlődik, hogy hány darab adatot tudunk és azt hány %-osra teljesítettük. A kreativitás a divergens látásmódon, rugalmas gondolkodásmódon, érzelmi telítettségen áll és nem a racionalitáson. Ennek fejlesztéséhez pedig élmények, és nem logika kell.

PÉLDAKÉP, AKIVEL AZONOSULNI TUDOK

Van még egy nagyon érdekes dolog, ami ehhez kapcsolódik: van-e olyan minta, akivel azonosulni tudok? A döntéseimben is? Egy szerethető, és követhető tekintélyszemély tartós jelenlétére lenne szükség.

Ha nincs olyan személy, akivel azonosulhatok kisebb nagyobb döntéseimben is, akkor nem alakul ki a saját ítélőképesség, a belső döntésképesség: az, hogy én saját döntéseket tudjak hozni. Magyarul kialakul a tömegember az un. „janicsár jellem”. Ranschburg Jenő többször ír erről.

Mi az a janicsár jellem?
A tekintély személy (akihez érzelemmel is kötődöm, az olyan apa, aki közel van, akit szerethet, követhet, ismerhet) közeléből kicsi korában kiveszik a gyermeket és beteszik egy nagyobb közösségbe. Itt magas szinten kap mindenféle intellektuális és testi képzést. Mindent tud. Egyetlen egy valami nem fejlődik ki ebben a közegben: a döntésképesség. Az a fajta akaraterő, hogy én döntök. Belőle lesz az a „típusú” ember, akinek azt mondják: „figyelj, most az a feladat, menj neki a falnak” – és nekimegy a falnak. Nincs kötődése sem, és nem tud belülről akarni.

Vajon gondolunk-e rá, hogy a szerethető, követhető, kötődéssel kialakult tekintély személlyel való együttélés mennyire erősen befolyásolja azt, hogy döntésképes személyiséggé vagy janicsár jellemmé válunk-e, olyanná, aki mindenfélét megcsinál, sokat tud, csak éppen saját akarata nincs?

GYAKORLATOK

Döntésképességet segítő gyakorlatok:
Nagyon jó, ha a gyerekeknek megvannak kicsiben a döntéslehetőségeik és viselik döntéseik következményeit is. Egy kis zsebpénzből már megtanulhatja, hogyha elkötötte két csokira, akkor nem lehet ugyanebből a pénzből moziba is menni. És én (szülő) nem rendezek jelenetet, nagy beszédeket a takarékosság mibenlétéről, de nem is pótolom ki.

Előfordul, hogy a gyerekek „össze-vissza nyafognak”. Ezt nem eszem meg, ez se jó, az se. Egészen kicsi korban már be lehet vezetni a családban azt, hogy jó, lehet két dolog, amit nem szeretsz. Mondjuk a kelkáposzta és a fehérrépa… És mondjuk ma kelkáposzta van, amit te éppen nem szeretsz. Rendben. Van a hűtőben egy fél- finom joghurt. Azt lehet választani. De nem mást. Nem az a jó, hogy akkor gyorsan összeütök neked egy kis palacsintát, vagy adok egy kis kekszecskét. Nem! Ha úgy döntöttél, hogy nem eszel kelkáposztát, akkor annak ez a  következménye: meg lehet enni a fél-finom joghurtot és pont.

Döntéseik következményeit ne spóroljuk meg, mert akkor nem alakul ki a képesség. Sok kicsi döntéssel fejlődik ki. Engedjük például, hogy maguk pakoljanak be az iskolatáskájukba. Egy ideig segítünk, de utána nem. Nem kell még este átnézni a táskát és akkor „jaj, ha nincs benne”, este még gyorsan beledugni. …Mert milyen égő – nekem szülőnek -, hogy nem tettem be a tolltartót. A tolltartó nem a te (szülő) felelősséged! Megtanítjuk a bepakolásra, s ha segítséget kér, segítünk. Ha otthon hagyta a tornazsákját, nem kell utána szaladni. Segíteni kell viselni a következményeket, mert e nélkül soha nem fog kialakulni a saját döntéseiért érzett felelősség, s annak kiigazítása, helyre hozása, s legközelebb egy jobb döntés hozása.

Összegezve a döntési folyamat sok részterületre épülő, már gyermekkortól fejleszthető, fejlesztendő nagyon fontos folyamat.

A következő anyagot március 19-én küldöm!


Mi az Ön véleménye, tapasztalat, gondolata?
Kérem, ossza meg velünk!

4 válaszok
  1. Ágnes
    Ágnes says:

    Nagymamaként kicsit visszapörgettem az időt az olvasottak hatására. Két különböző habitusú fiú gyermekünk neveléséről sok minden eszembe jut, mégis egy dolgot kiemelnék. A gyermek a családban ajándék, Isten ajándéka, tehát majd egyszer el kell számolnunk az ő nevelésükről.
    A kisebb fiammal – 10 éves lehetett – sok gond volt, iskolában, közösségben. Mindenféle szülői fogást kipróbáltam sikertelenül. Bátyja “mintagyerek” volt az iskolában is, ezért sokszor hasonlították össze a tanárok is őket. Ez sok gondot okozott nekünk. Egyetlen dolog volt amire alapoztam, és megdicsértem mert büszke voltam rá, hogy mindig igazat mondott, sosem titkolta takargatta a rossz cselekedeteit. / persze mint anya ezekért büntetés is járt, – nem sok eredménnyel, – de sosem hazudott!!/ A szobája mindig romokban volt. Gondoltam egyet és váltottam. Rendet csináltam a szobájában, és kiírtam az asztalára, ” Ugye milyen jó bejönni egy ilyen tiszta szobába?” Hazaérkezvén gyermekem, bement a szobába és sokáig nem jött ki…. Aztán megjelent a konyhában és könnyeivel küszködve csak annyit mondott: “Anya én ezt nem érdemeltem meg! Köszönöm szépen.”
    ….. te győzd le jóval a rosszat” A mai napi ez a legkedvesebb igém. Később is voltak nehéz pillanataink, de sosem mondtam le arról hogy könyörögjek érte, és ne engedjem a rossz kezébe jutni őt.
    A fiúk már kirepültek nagyon jó testvérek, most már “komák” is. Hitben élnek és én továbbra is imádkozom értük.
    Köszönöm hogy ezt elmondhattam, talán másnak is “jófogás” lehet ez a példa.

    Válasz
    • Vereb István
      Vereb István says:

      Köszönöm, hogy elmondta a saját “technikáját”! Ez sok szülőnek, nagyszülőnek lehet egy jó ötlet.

      Válasz
  2. Zsuzsa
    Zsuzsa says:

    Már gyerekkoromban kiderült, hogy nagypapámtól és édesanyámtól örököltem a szervezési képességet, oda tudok figyelni a másikra és elgondolásaimat meg tudom szervezni. Ehhez hozzájött a vallásos nevelésem és kialakult egy misszionálós képesség. El tudok indítani embereket Isten felé. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok megvalósítani. Bizonytalan vagyok a technikai dolgokban és hiába szeretnék pl. valamilyen anyagot a számítógépen “megvágni” nem tudtam megtanulni. Fájdalmas volt beismerni, hogy rossz a döntésem evvel kapcsolatban és el kell fogadnom, hogy nekem ez nem megy. Mást megkérve együtt megcsináljuk , közben lelkileg a munka közelebb visz egymáshoz.

    Válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük