Hogyan tudunk párbeszédben maradni Istennel?

(folytatás a Heti Lélekemelő hírlevélből)

Teréznek mindennél fontosabb volt az Istennel való kapcsolata. Ebből merítette az erejét. Ez a misztikus teológia lényege, hogy saját magát az istenismeretből határozta meg, és a Teremtőhöz fűződő kapcsolatából.

A belső várkastélyban írja, hogy ez a bennünk lévő forrás, ami soha ki nem apad. Érhette bármennyi szenvedés, mindig ehhez a forráshoz tért vissza, innen merítve volt ereje ahhoz, hogy elviselje a testi és a mentális szenvedéseket is.

Nagyon vágyott arra, hogy feltétel nélkül szeressék, fogadják el, és egyszer csak rádöbbent, hogy amire ő vágyik, azt az emberi kapcsolatokon keresztül nem tudja olyan mélységig megélni, ahogyan azt szeretné, és ezt csak az Istennel való kapcsolatában tudja felfedezni. Negyven éve volt már apáca, és ekkor okozott fordulatot az életében ennek felismerése.

Ettől kezdve engedte, hogy a benne élő Lélek vezesse, meghallotta és meg is lépte mindazt, amit a Lélek sugallt neki. Ami továbbvitte, az az Istenhez fűződő, egyre inkább mélyülő, bensőséges, intim kapcsolat volt.

Teréz igent mondott arra, hogy a szenvedés útján végigmenjen, mint Krisztus. Nem kérte a szenvedést, de amikor elérte – például a járvány idején, amikor megkapta a fertőzést, aminek élete végéig tartó következményei lettek –, akkor vitte a keresztet. Nem rendült meg a hite, mert Krisztussal együtt küzdötte meg, és vele hordozta tovább. Krisztussal együtt sír és nevet.

A koronavírus-járvány miatt rengeteg félelem él az emberekben: a betegségtől, a földi haláltól, a munkahely elvesztésétől, a teljes létbizonytalanságtól való rémület.
Miként lehet ezt kezelni?
Induljunk ki az egyetemesből: az ember test, psziché és lélek, így alkotunk egy egészet. A feladatunk, hogy újabb és újabb egyensúlyi állapotot teremtsünk e három között, hogy béke legyen bennünk. A hívő embernél ugyanúgy jelen van a testi és a pszichés szenvedés, mint a nem hívőnél. Ugyanúgy nagy feladata a járvány idején is, hogy amit tud, tegyen meg.

Hogyan tudja megteremteni az alapvető testi szükségletek esetében – evés, alvás, aktivitás, pihenés – a megfelelő egyensúlyt? A mentális, pszichés szinten itt ragadhatóak meg a félelmeink, a szorongásaink, kiszolgáltatottságunk, tehetetlenségünk. Ez nagyon nagy harc.

Itt az a legfontosabb: hogyan tudok a jelenben élni. Amikor bekövetkezik egy ilyen sokkszerű krízisállapot, az olyan, mint egy edzőtábor. Hogyan tudom az adott napot minél teljesebben megélni? Ha a jelenben azon izgulok, hogy mi lesz két hónap múlva, akkor nem tudok jókat lépni.

Vagy ha állandóan attól félek, hogy elkapom a fertőzést, akkor most nem tudok felkészülni az egészre. Most tehát az a legfontosabb, hogy jól éljük meg a mai napot, és egyensúlyt teremtsünk test és psziché, psziché és test között. Ez egyetemes, mindnyájunk számára alapvetően fontos.

A hívő számára pedig hatalmas erőforrás az Istenbe vetett bizalom. A nehéz helyzetben a hívőnek is darabokra törhet az Istennel való kapcsolata, sok mindent megkérdőjelezhet, jöhetnek az egyébként jogos kérdések, hogy miért hagyta ezt az Isten, de nagyon lényeges, hogy minden megpróbáltatás ellenére is bízzam az Istenben, hogy ő ebből a helyzetből is hihetetlenül nagy dolgokat tud kihozni, egyéni és közösségi szinten is.

Ebben a helyzetben rengeteg minden megváltozik, így például nincs nyilvános szentmise, szentáldozás, ami az egyik legfontosabb forrásunk. Ez komoly krízist okozhat a hívő lelkében, mert akinek ez lényeges volt, annak a lelkét ez felkavarja, és nagyon fáj neki a hiány.

A kérdés azonban, hogy ezzel a fájdalommal együtt is hogyan tudok párbeszédben maradni az Úrral.

„Uram, nyitott vagyok, mutasd az új utakat, hogyan tudok ebből a forrásból másként inni!” Nekünk, hívő keresztényeknek ez a plusz, a lélek. Ha nyitott vagyok az Úr felé, Ő segít, hogy a jelenlegi krízishelyzetben az istenhitem egy újabb állomására tudjak lépni.

Teréz gyönyörű hasonlata a pillangó modell, amely a lélek átalakulásának szimbóluma. A hernyó a földhöz ragadottságot, megkötözöttséget jelképezi, a gubó a kríziseinket, és a pillangó pedig az újrakezdést, a belső szabadságot.

Ez a mostani helyzet olyan, mint egy gubó állapot, a kérdés, hogyan tud ebből a lepke szárnyra kelni. Ez az átalakulás az én „belső templomomban” történik.

A templom maga Krisztus, így az átalakulás Krisztusban történik. Minden krízis őrült nagy lehetőség arra, hogy az Istennel való kapcsolatom megújuljon, de sajnos ott van a veszély is, hogy beleragadok a fájdalmamba és az elkeseredettségembe, és emiatt eltávolodom Istentől.

Nyitott szívű embernek kell lennünk, aki hisz abban, hogy a szenvedésben Isten jelen van. A remény maga az, hogy a legmélyebb vágyaink teljesülnek. Ha visszamegyek Avilai Szent Terézhez, akkor nekem ez a vágyam beteljesült, megtapasztaltam, hogy az Úrral való kapcsolatomban lebomlanak a falak, bensőséges, intim kapcsolatban vagyok vele.

Ez pedig hatalmas remény, segítség a mostani krízishelyzetben. Tegyük meg mindazt, amit meg tudunk tenni, egyébként pedig higgyünk, bízzunk az Úrban, és hagyjuk, hogy a Lélek által a sötétségből a Fény felé vezessen.