A kis dolgokhoz való ragaszkodás elveszi szabadságunkat!

Ne legyünk fösvények, hiszen életünk végén mindent hátra kell hagynunk!
A fösvénység, a pénzhez való ragaszkodásról, megakadályozza az embert a nagylelkűségben. Ez nem olyan bűn, amely csak azokat érinti, akiknek nagy vagyona van, hanem egy mindenkit érintő bűnös készség, melynek gyakran semmi köze bankszámlánk egyenlegéhez. A szív betegsége ez, nem a pénztárcáé.

A sivatagi atyák vizsgálódásai erről a jellemhibáról rávilágítottak arra, hogy a fösvénység olyan szerzeteseket is hatalmába keríthetett, akik bár hatalmas örökségről mondtak le, cellájuk magányában mégis ragaszkodtak kis értékű tárgyaikhoz: nem adták kölcsön, nem adtak belőle, még kevésbé voltak hajlandók elajándékozni. Ezek a tárgyak mintegy fétissé váltak számukra, melytől lehetetlen volt elszakadni. Egyfajta visszaesés ez a játékát szorongató kisgyermek állapotába, aki azt ismételgeti: „Enyém! Enyém!”

Ebben a magunknak-követelésben a valósághoz való beteges viszony rejlik, mely kényszeres gyűjtögetéshez vagy kóros felhalmozáshoz vezethet. A kigyógyulásra ebből a betegségből a szerzetesek egy drasztikus, de rendkívül hatékony módszert javasoltak: elmélkedést a halálról. Bármekkora vagyont halmoz is fel valaki ezen a világon, egy dologban teljesen biztosak lehetünk: az a vagyon nem fog beférni a koporsóba. A vagyont nem vihetjük magunkkal! Itt mutatkozik meg e jellemhiba értelmetlensége. A birtoklási viszony, melyet kialakítunk a dolgokkal, csak látszólagos, mert nem mi vagyunk a világ birtokosai: ez a föld, melyet szeretünk, valójában nem a miénk, mi csak jövevényként és zarándokokként élünk rajta (vö. Lev 25,23).

Ezek az egyszerű megfontolások felismertetik velünk a fösvénység esztelenségét, de legmélyebb okát is. A fösvénység a halálfélelem elűzésére tett kísérlet: olyan biztosítékokat keres, amelyek valójában szétmállanak abban a pillanatban, amint megragadjuk őket. Emlékezzünk a balga emberről szóló példabeszédre, akinek a földje bőséges termést hozott, s ezért azon töprengett, hogyan bővítse raktárait, hogy az egész termést eltehesse. Mindent összeszámolt, mindent megtervezett a jövőre. Nem számolt azonban az élet legbiztosabb változójával: a halállal. „Esztelen – mondja az evangélium –, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lk 12,20).

Más esetekben a tolvajok végzik el ezt a szolgálatot. Az evangéliumokban is szép számmal megjelennek, és bár tetteik elítélendőek, mégis üdvös figyelmeztetéssé válhatnak. Így prédikál Jézus a hegyi beszédben: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!” (Mt 6,19–20).

A sivatagi atyákról szóló egyik elbeszélésben olvashatunk egy tolvajról, aki álmában meglepi a szerzetest, és ellopja a cellában őrzött kevés vagyonát. Amikor az felébred, egyáltalán nem zavartatja magát a történtektől, hanem a tolvaj nyomába ered, és amint utoléri, ahelyett, hogy visszakövetelné az ellopott holmikat, átadja neki az otthonában maradt dolgokat is, és azt mondja: „Ezeket elfelejtetted elvinni!”

Testvéreim, mi lehetünk birtokosai a nálunk lévő javaknak, de gyakran épp az ellenkezője történik: végül a javak birtokolnak bennünket. Vannak olyan gazdagok, akik már nem szabadok, már pihenni sincs idejük, óvintézkedéseket kell hozniuk, mert a vagyon felhalmozása az őrzését is megköveteli. Ezek a gazdagok állandóan szoronganak, mert nagy vagyonra sok verejtékkel lehet szert tenni, de azt egy pillanat alatt el lehet veszíteni. Elfelejtik az evangéliumban elhangzó figyelmeztetést, mely azt nem állítja, hogy a gazdagság önmagában bűn, de azt igen, hogy felelősséggel jár. Isten nem szegény: ő mindennek az Ura, de – írja Szent Pál – „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).

Ez az, amit a fösvény nem ért meg. A vagyon sokak számára áldás forrása lehetett volna, ehelyett a boldogtalanság zsákutcájába vitte őket. Csúnya a fösvény ember élete.

Emlékszem egy férfi esetére. Nagyon gazdag ember volt. Édesanyja fekvőbeteg. A férfi a testvéreivel felváltva vigyázott édesanyjára, aki reggelente joghurtot evett. Ez a férfi reggel csak fél doboz joghurtot adott neki, hogy a másik felét délután adja oda, s így spóroljon fél doboz joghurtot. Ilyen a fösvénység, ilyen a javakhoz való ragaszkodás. Aztán meghalt ez a férfi, a virrasztásra menő emberek pedig megjegyezték: „Na, látjátok, nincs semmi ennél az embernél, mindent hátrahagyott.” És kicsit gúnyolódva hozzátették: „Alig tudtuk lezárni a koporsót, mert mindent magával akart vinni.”

A fösvénység nevetségessé tesz bennünket: életünk végén oda kell adnunk a testünket és a lelkünket az Úrnak, és mindent hátra kell hagynunk. Vigyázzunk! Legyünk nagylelkűek! Mindenkivel legyünk nagylelkűek, de különösen azokkal, akiknek legnagyobb szükségük van ránk!

Ferenc pápa