Ez az adomány nem azonos a másik személy iránti együttérzésünkkel, a felebarát iránti pietással, hanem az Istenhez tartozásunkat jelzi, a Vele való mély kapcsolatunkat, egy olyan kapcsolatot, mely értelmet ad egész életünknek, és ami szilárdan megtart bennünket közösségben vele, életünk legnehezebb és leggyötrelmesebb pillanataiban is.
Az Úrral való ezen kapcsolatunkat nem kötelességként vagy rendeletként kell értenünk. Olyan kapcsolat, amely belülről jön. Szívvel megélt kapcsolatról van szó, ami az Istennel való barátságunk, amit Jézus ajándékoz nekünk. Megváltoztatja az életünket és lelkesedéssel, örömmel tölt el bennünket. A jámborság adománya ezért mindenekelőtt hálát és dicséretet fakaszt bennünk. Ez pedig az istentiszteletünk és imádásunk legfőbb oka és értelme. Amikor ugyanis a Szentlélek megérezteti velünk az Úr jelenlétét és a teljes szeretetét irántunk, megmelegszik a szívünk, és szinte magától értetődően indít bennünket imádságra és liturgikus ünneplésre. A jámborság tehát szinonimája az igazi vallásos lelkületnek, az Isten iránti gyermeki bizalomnak és annak a képességnek, hogy szeretettel és egyszerűséggel imádjuk őt, ami az alázatos szívűek sajátossága.
A jámborság adománya gyarapítja bennünk az Istennel való kapcsolatunkat és közösségünket, továbbá arra indít, hogy gyermekeiként éljünk, ugyanakkor abban is segít minket, hogy kiárasszuk ezt a szeretetet másokra, és hogy elismerjük őket testvéreinknek.
A jámborság lelkével valóban képesek leszünk örülni az örvendezőkkel, sírni a sírókkal, közel lenni az egyedülállókhoz, az aggodalmaskodókhoz, képesek leszünk kijavítani a megtévedteket, megvigasztalni a megtörteket és segíteni a rászorulóknak!
Nagyon szoros kapcsolat van a jámborság és a szelídség között. A jámborság adománya, amit a Szentlélek ad nekünk, szelíddé, nyugodttá, türelmessé tesz bennünket, békében Istennel: vagyis szelídséggel mások szolgálatában.
„Kiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a Fogadott fiúság lelkületét kaptátok, melyben ezt kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,14-15).
Kérjük az Urat, hogy a Lélek ajándéka győzze le félelmeinket, bizonytalanságainkat, nyugtalan, türelmetlen lelkünket, és tegyen bennünket az Isten és örömteli szeretete tanúivá. Közben imádjuk az Urat igazságban és felebarátaink szolgálatában, szelíden, olyan mosollyal, amit a Szentlélek ad nekünk örömmel. Adja meg a Szentlélek mindnyájunknak a jámborság mindezen ajándékát!
Ferenc pápa
Gyermekkoromban még angol-búr háborút játszottunk. Az egyik fél volt a „maroknyi szabadságszerető” búr nép, a másik az angol, a „zsarnok”, aki lábbal tiporja a hősöket.
Egy vasárnap, minekelőtte templomba mentünk volna, az osztályban gyülekeztünk. Akkor is kitört az angol-búr háború.
Általán mindenki búr akart lenni. Az erősek, a markosok, az erőszakosak azonnal kinevezték magukat búr fölkelőkké, harcosokat toboroztak zászlójuk alá, s az a néhány fiú, aki tétovázott, elmélázott, a gyönge és csenevész, a természeti kiválasztódás és a többség rémuralma folytán, angol lett. Nekem is többnyire ez a szerep jutott. Ezt annak idején váltig szégyelltem. Nem is mertem bevallani senkinek. Csak most beszélem el, miután időközben sikerült tájékozódnom, hogy nem is olyan roppant szégyen ahhoz a néphez tartozni, mely megteremtette a szabadelvűséget, a világkereskedelmet, és olyan férfiakat ajándékozott a világnak, mint Hume, Newton és Shakespeare. Hogy a búrok mit műveltek azalatt, arról nincs tudomásom.
Aztán az iskolai viadalokban a harc eshetősége olyan volt, hogy több hősiség kellett angolnak lenni, mint búrnak. Az arány itt tudniillik teljesen megfordítódott. A „maroknyi szabadságszerető” nép basáskodott, püfölte-pofozta az angolokat, gyomrozta a zsarnokokat, akik szegények már az első pillanatban a földön hevertek.
Én is így feküdtem lenn a tanterem padlóján, fölöttem egy csomó vastag kamasztesttel, mely mozgó, izgatott rétegben helyezkedett fölém.
Egyszerre nyílt az ajtó. Latintanárunk nyitott be, az osztályfőnökünk. Papok tanítottak bennünket, derék, tudós papok, akik mind testi, mind lelki jóvoltunkra atyai szeretettel ügyeltek.
Latintanárom különösen szigorú volt. Megkövetelte, hogy még álmunkban is elfújjuk a rendhagyó igéket, és jaj volt annak, aki valamit elvétett. Ezt gonosztevőnek nevezte. Nem türelmetlenségből vagy elvakultságból. Belül, a lelke mélyén valóban meg volt győződve, hogy aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló.
Amikor ő feltűnt az ajtó keretében, az ellenségek, akik az imént még oly ádáz küzdelemben gabalyodtak össze, a megegyezés minden reménye nélkül, hirtelen békét kötöttek. Ki-ki a helyére ugrott. Én tápászkodtam fel utoljára, mert legalul kerültem.
Nem szólt semmit. Gúnyosan a fejét csóválta, rosszallóan pillantott utánam, amint hajlongva padomba sompolyogtam.
Csak a mise alatt vettem észre, hogy új tavaszi ruhám, melyet ezen a napon vettem föl először, elszakadt. Kabátom alján egy elég nagy hasadás tátongott.
Tudtam, hogy mit jelent ez. Apám, ha meglátja otthon, elnadrágol. Egyelőre tenyeremet szorítottam rá, mint valami sebre, hogy gyógyuljon. De mihelyt levettem róla a tenyeremet, a súlyosan sérült beteg kelme lefittyent. A seb gyógyíthatatlannak mutatkozott.
Mise után a kápolna alatt ott állt a latintanárom.
– Miért sírsz? – kérdezte keményen.
– Eltépték – hebegtem, és mutattam.
– No lásd – bólintott –, megérdemelted, haszontalan.
Nézte a kabátom, valamin tűnődött, így szólt:
– Gyere velem.
Mentem a hosszú, sötét folyosón utána. A folyosó végén volt a cellája. Kinyitotta az ajtót egy nagy kulccsal. Szűk kis cella volt. A vasrácsos ablakon virágcserepek álltak. Fekete nedvességfoltok ütköztek ki a sárga falon. A falon csak feszület lógott meg egy Szűz Mária-kép.
– Vesd le a kabátod – parancsolta.
Fogalmam se volt, mi következik ezután. Azt hittem, hogy elkobozza a kabátomat, és mint bűnjelet átadja az igazgatónak, vagy valami borzalmas fegyelmi eljárás következik, beláthatatlan következményekkel. Némán levetettem a kabátom. Ő átvette némán.
Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát, foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátom.
A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig tartott, amíg elkészült vele.
Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.
A Kegyelet, az Áhítat, a Jámborság Szentlelke!
Hogyan is hívjunk, hogyan is nevezzünk, hogy csak kissé is megsejtsünk?!
Szent Tapintat! Szent Megilletődöttség! Szent Ihletettség!
Mely mindenen megérzi az istengyermekség kegyelmeit és távlatait,
sőt feladatait.
Ezért adj serénységet az emberekkel szemben való kötelmeim teljesítésében, hiszen tudom,
hogy Isten gyermekeit szolgálom, bennük és általuk az Istent.
Ha pedig ők hibáznak vagy mulasztanak velem szemben,
dehogy török be senki emberfia világába durva, kemény, megtorló kezekkel.
Hisz fölöttünk is ott lebeg az isteni kinyilatkoztatás, kiválasztás és kegyelem titka:
Isten tudja, ki mit, miért tesz vagy nem tesz meg nekem!
A Kegyelet Szentlelke tegye látóvá szívemet!
A következő napokban gyakarolja a hálát! Adjon hálát minden nap mindazért, ami történt Önnel, még a nehézségekért is! Ezáltal gyakorolja az alázatosságot és a jámborságot.
A második gyakorlat: törekedjen örvendezni az örvendezőkkel, sírni a sírókkal, közel lenni az egyedülállókhoz, az aggodalmaskodókhoz, megvigasztalni a megtörteket és segíteni a rászorulóknak!
Hagyjon egy választ
Want to join the discussion?Feel free to contribute!