25. nap: A gőgös és az alázatos szerzetes (03.18.)

Két fiatal fiú lépett be egy szigorú szerzetesrendbe, s néhány hetes ismerkedés után megkezdték a noviciátust, vagyis a jelölt időt.
Ilyenkor különösen is nehéz lemondások, önmegtagadások elé állították a szerzetes elöljárók a jelölteket, hogy kipróbálják állhatatosságukat. Minden pénteken egy kis kenyéren és vízen kellett böjtölniük. A két fiú szerzetesi cellája – talán nem véletlenül – épp a konyhával szemben lett kialakítva. Egyik pénteken nagy ünnepi sütés-főzés volt a konyhában: szombaton és vasárnap ugyanis a rendalapítót ünnepelték, így finomabbnál finomabb ételek elkészítésébe kezdtek már az előző napokban.
Süteményeket sütöttek, sülteket forgattak nyárson, az egész folyosó finom illatok felhőjébe burkolózott. A novíciusok pedig rágcsálták a száraz kenyeret, kortyolták hozzá a vizet, mindössze néhány méterre a sok ízletes eledeltől. Bizony, korgó gyomorral feküdtek le.

Egyiküket ez egyáltalán nem zavarta. Amúgy sem volt jó étvágyú, rá se gondolt a húsokra és a süteményekre. A másikuk azonban nagyon sokat kínlódott azon a napon, és a rá következő éjszaka. Nem aludt szinte egy percet sem. A lába szinte állandóan vitte volna a szemközti ajtóhoz, be a konyhába, legalább néhány gyors falatot nyelni a finomságokból!
Buzgó, állhatatos imádsággal igyekezett újra és újra elterelni a figyelmét éhségéről. Másnap reggel, amikor a szerzetesi elöljárójuknak beszámoltak az elmúlt napról, az megkérdezte őket arról is, hogyan viselték a tegnapi böjtöt. A fiú, akin nem uralkodott el a kívánság, büszkén számolt be róla, hogy ő bizony rá se gondolt a finom ételekre. Őt nem érintette meg a jó illat, a jobbnál jobb fogások látványa. A másik jelölt pedig őszintén elmondta, hogy ő viszont nagyon sokat szenvedett. Alig-alig bírt uralkodni magán, csak nagyon nehezen tudott másra gondolni, és egyedül a buzgó imádság, az isteni segítség révén tudta megállni, hogy ne rontson neki az ételhalmaznak.

Az előző fiú gúnyosan mosolygott, amíg ezeket a szavakat hallgatta. Nem is állta meg, hogy megjegyzést ne tegyen gyengének vélt társára: „Látod, én mennyivel erősebb vagyok nálad!”

A szerzetes elöljáró azonban megcsóválta a fejét, és ezt mondta a hencegő novíciusnak. „Fiam, jobb lett volna, ha csendben maradsz! Számodra valójában nem jelentett kísértést a sok finom hús és sütemény, hiszen egyáltalán nem vágyakoztál rájuk! Nem kellett legyőznöd magadban semmiféle kívánságot, hiszen nem is bukkant föl benned! A társad azonban igazán hősies győzelmet aratott! Őt nagyon is megkísértette a vágy, hogy megszegje a böjtöt, azonban erőt vett a kísértésen, és állhatatos maradt.”

Oz 6,1-3
Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat: biztosan eljön, mint a hajnal, megjön, mint a zápor, mint a tavaszi eső, amely öntözi a földet.

TIPP:

Rám nagy hatással voltak a próféta szavai: „ő tépett meg, ő is gyógyít meg …”
A megpróbáltatások azért vannak, hogy egészen Istenre tudjak hagyatkozni. Ha képes vagyok így élni „ő meggyógyít, bekötözi a sebeket … életet ad … és biztosan eljön, mint a hajnal”. Biztos lehetek az Ő segítségében.
Hát, nem nagyszerű a hit ajándéka? Nem nagyszerű Isten gondviselése?
De ehhez először nekem kell – ma is – alázatosan, legyőzve magam, az Ő jelenlétében élnem!
Hajrá!