Hibázásokból megérteni a lényeget, avagy a bénázásaim elsegíthetnek-e egy békésebb élethez önmagammal
Ez a történet csupán egy abból a sokból, amiket már átéltem figyelmetlenségemnek köszönhetően. Mégis újra és újra gazdagítottak.

Lélekben már itthon voltam Magyarországon. Megbeszéltem a családommal, hogy egy kisbusszal feljönnek Pestre, felvesznek, és együtt pihenünk 3 napot egy Eger melletti kis faluban, ahol a lakosok 80 százalékának a vezetékneve egyben a helység neve is, immár évszázadok óta. Június vége volt. Éppen csak befejeztem a vizsgaidőszakot Rómában, a Gergely Egyetemen. Közben pedig már egy októberi jezsuita találkozóra foglaltam le repülőjegyeket. Éreztem, hogy elfáradtam, de ez a fáradtság, a jól végzett munka fáradtsága volt. Örömöt, és békét adott.

Eljött az indulás napja. Egy rendtársam kikísért a villamoshoz. “Honnan is indul a repülőd?” – kérdezte. “Fiumicino” – vágtam rá habozás nélkül. Elérve a Roma -Trastevere vasútállomást, felszálltam. Figyeltem az embereket, és készültem hazafelé. Jó időben kint voltam a reptéren. A kivetítőn elkezdtem keresni a járatomat, de csak Bukarestet láttam kiírva. “Hát már Budapestet sem tudják leírni rendesen?” – mérgelődtem.
Aztán hirtelen jelzőfény gyulladt fel bennem: gyors mozdulattal elővettem a kinyomtatott repülőjegyet és még egyszer elolvastam a reptér nevét: Ciampino. Szívdobogás lett úrrá rajtam, és hirtelen leizzadtam. Két gondolat feszített: “Hogyan tudtam ennyire elnézni az indulás helyét? Lehet, hogy mégsem töltjük együtt a hétvégét?” Aztán már csak azt éreztem, hogy ez van, és, hogy megteszem, amit tudok. Egy gyors fohász, aztán vissza a vasútállomásra! Épp indult egy vonat, éppen a megfelelő állomásra, ahonnét éppen a megfelelő busz indult a megfelelő repülőtérre. Aztán megérkeztem. “Becsekkoltam.” A repülőjárat indulásáig még maradt egy fél órám. Régen éreztem ekkora hálát, örömöt. A körülöttem elhangzó bosszúságok “De …meleg van, olyan lassan megy a sor, már megint késik a járat…” erejüket vesztve keringtek körülöttem.

Azt éreztem, éltem meg, hogy az élet az valami gyönyörű. Újból rátaláltam arra a felismerésre, hogy számít az a lelkület, ahogyan élem az életemet, hogy meghatároz az, amire figyelek: Vajon csak azt veszem-e észre ami nehéz, ami fájdalmas, ami lehúz, vagy mindezt elfogadva, tudomásul véve felfedezem-e ezekben a tapasztalatokban azt a szépet és jót is, ami bennük van, netán esetleg még a napi kellemetlenségeimben is keresem-e az értéket, azt, ami épít, gazdagít. Tőlem függ, hiszen megragadhatok a saját és/vagy mások hibáztatásában vagy kereshetem azt, amiért hálás lehetek, ami örömöt ad, legyen az egy napfelkelte, egy jó beszélgetés, egy reggeli kávé, vagy éppen az, hogy a figyelmetlenségem ellenére mégis csak itt vagyok a reptéren, és hamarosan indulok hazafelé.

Forrás: jezsuita.blog.hu

GONDOLAT:
Élt már át hasonló helyzetet? Mikor érezte a Gondviselés “vezetését”?

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük